„A tanár urat távolról fel lehetett ismerni, mert csak egyetlen, jóllehet tisztán tartott öltönye, s ahhoz talán egy, legfeljebb két nyakkendője volt. Így szokott belépni az osztályterembe, mindig pontosan és mindig diákjaira hangolt figyelemmel” – így emlékezett harminc évvel később idősebb Csákvári Józsefre egyik, ma már irodalomtudós diákja Dunaföldvárról. Mindezt egy megkopott fénymásolatban olvasom, az újság címe homályban maradt, csak a cikk címe betűzhető ki: „A múzsák barátja”. A fénymásolatot idősebb Csákvári Józseftől kaptam, azt mondta, ebből kiböngészhetem az életrajzi adatait.

Döcögve induló beszélgetésünk közben csak nehezen tudtam meg róla, hogy vállát immár 81 év, hét testvér emléke és az életét végigkísérő szegénység nyomja. Amíg elnéztem még mindig szálfa egyenes alakját, hófehér haját, folyamatosan az járt az eszemben, egy zsenivel ülök szemben, s, hogy milyen önsanyargatóan aljas becsapás, hogy a zseni minden körülmények között utat talál magának. Azt mondja, híres karmester is lehetett volna, mert a hangok, a dallamok mind megragadtak benne, de sorsa, és a szegénység amelybe született nem engedte azzá lenni. Így ott állta meg a helyét, ahol hagyták, lett tanár, írt tankönyvet, szerkesztett lapot. Világító, barna szemében mégsem fájdalom tükröződik az elszaladt lehetőség miatt, hanem sokkal inkább az aggodalom, hogy biztonságban tudja azt a harminc kötetet, amelyben összefoglalta a magyarok és a világ kultúráját.

Merthogy idősebb dr. Csákvári József, magyar és történelem szakos címzetes vezetőtanár a fejébe vette, bemutatja az emberi kultúra és az egyes népek művészetében kapcsolódó egységet. Térben minden kontinensről, időben mintegy ezer évet átfogva, szellemében minden vallásét. Azt mondja, minden nép, minden kultúra és minden művészeti ágazat kapcsolódik, végső soron csak egy nagy összemberi művészet létezik. Ő pedig a műelemzés eszközével, párhuzamos esztétikai feldolgozással ezt kívánja bemutatni. Eddig harminc kötet szól erről, ám ha ereje és a sors engedi, megszületik Japán, India, Egyiptom és Kína művészetének bemutatása is.

Hozzáteszem – és ő is tudja –, egy olyan korban, amely nem vevő a kultúrára, amikor az emberiségnek – legalábbis úgy tűnik – nincs szüksége a humánumra. Pedig id. Csákvári Józsefet alapvetően a humánum mozgatta, szilárd bázisként használta azt. Hogy mit szeretne? Úgy véli, egy civilizáció halála mindig a kultúra halálával kezdődik, ezért azt szeretné, hogy jöjjön a politikán túlemelkedő humanizmus, hogy ne tűnjenek el a könyvek! Igazi, őszinte hazafiság vezérli, ami európaisággal társul, s miközben 1000 magyar és 1000 európai művet hasonlít össze, úgy emeli ki a magyar nemzeti értékeket, hogy egyáltalán nem esik a nacionalizmus bűnébe.

Hozzám úgy látogatott el, hogy a 30 kiadásra váró könyvéből az egyik legaktuálisabb témát érintőt hozta magával, a 290 oldalas, míves kötésben megbújó Cigánysors az európai művészetben című kötetét. Azt mondja – és a kötet is bizonyíték rá –, a művészek Európában mindig is emberként kezelték a cigányokat, mély humánummal közelítettek hozzájuk.

Bizonyítékként álljon itt id. Csákvári József tollából Charles Baudelaire Vándorcigányok című költeményének elemzése.

A XIX. századi francia líra legnagyobb szimbolista költője, Baudelaire az egész emberi létet átfogó művészete periférikusan bár, de tartalmazta a cigánytémát. Életét és költészetét roppant ellentétek jellemzik. Mesterséges gyönyörök mámorában, bűnben, lealacsonyodásban élt, ugyanakkor a tisztaság, a szellemi emelkedettség rajongója volt. Egy fokozatosan elzüllő félvér nőhöz, a „fekete Vénusz”-hoz szoros, életre szóló erotikus kapcsolat fűzte, de éveken át vágyott a tiszta, éteri szerelemre is.

1821-ben született Párizsban. Jómódú polgárcsaládból származott. 1827-ben meghalt az édesapja, anyja ezután feleségül ment egy magas rangú katonatiszthez. Viszonya elhidegült az anyjához, s mostohaapját nem szívlelte. Hivatali pályára szánták, de ő író akart lenni. Nagy erővel képezte magát, sokat olvasott, ugyanakkor önpusztító életet élt, emellett kávéházakban, mulatókban gyakran megfordult. Ekkor szerezte életre szóló betegségét, a vérbajt.

Szülei Indiába, tanulmányútra küldték, de félútról visszatért Párizsba. Ez az út a tengeren jelentős élménye volt, örökre átitatta az egzotikus Kelet nosztalgiájával. 1842-ben szakított családjával, megkapta anyai örökségrészét, de vagyonát csaknem eltékozolta. Ekkor kötött életre szóló kapcsolatot a félvér táncosnővel, Jeanne Duvallal, a „fekete Vénusszal”, aki múzsája és szeretője volt a költőnek.

1857-ben jelent meg nagy hatású kötete, a Romlás virágai, mely nagy hatást gyakorolt az európai költészetre, elindította a szimbolista lírát. Egy rövid belgiumi tartózkodás után súlyos betegen tért vissza Párizsba, és 1867-ben meghalt.

Ő is, mint sok kortárs francia művész elvágyódott az egzotikus, távoli szigetvilágba, ahol még paradicsomi egyszerűségben élnek a bennszülöttek, életük szabad, nem nyűgözi őket az európai civilizáció ezernyi köteléke. Valószínű, a költő azért figyelt fel a hazájában élő cigányokra, mert az ő életük is a vad, kötöttségektől mentes, a civilizáció bilincseitől távol élő emberi közösség szabadságát érezhette. S ez a szabad, nehéz cigányélet emlékeztette őt a távoli, Csendes-óceáni szigeteken élő bennszülöttek életformájára.

Ilyen nosztalgikus életérzésekkel írta meg életképszerű költeményét, a Vándorcigányok című szonettjét. Ez a tökéletes szonett már nem a Victor Hugo-féle romantikus múltidézés, melyben a középkori francia múlt feltárása során képet festett az író a cigánysorsról. Ennek az életképnek szinte minden sora, részlete tele van valóságközeli részletekkel. Egy vándorló népcsoport, a cigánykaraván realisztikus rajza jelenik meg a költeményben. Ez egyszerre külső és belső, lelki bemutatás. Az eleven ábrázolásban a gyermekek, az anyák és a férfiak képe villan meg. Egy-egy jelző érezteti az életteli, nyers érzelmeket; az éhes, mohó gyermekeket a megszokott anyai kebleken, a fegyverekkel gyalog vonuló férfiakat, akik a messzeséget, a távoli veszélyeket figyelik.

Már a költemény indítása, az égőszemű jósnép kifejezés egyben tömör jellemzés, értékítélet, mely arra utal, hogy ezek az emberek hordoznak magukban babonás kultúrát, a jóslásnak, a természetfölötti erőknek valamiféle sejtelmét. Erre utal az égőszemű jelző is, amely kifejezi a cigány indulatvilágnak plasztikus jellemzését is. A nagy költő, Baudelaire így ábrázolja a vándorcigányok menetét a versben:

Az égőszemű jósnép tegnap kora reggel

útnak eredt: mohó purdék a megszokott

anyai kebleken vagy fent az asszonyok

hátán: így vándorol a törzs a sok gyerekkel.

A férfiak gyalog, csillogó fegyverekkel,

a kordéknál, ahol a család kuporog;

szemük a nagy eget kémlelve hunyorog

és máris távoli veszélyeket fedez fel.

A szonett befejező két versszaka időben és térben kitágítja a mű perspektíváját. A Nagy Anya, Cybele, a római mitológia ősi istennője a természet kincseit tárja a cigányok elé: a dús zöldet és a forrásokat. A költemény zárlata pedig, az utolsó két mondat a vándorcigány-lét lényegét, a titokzatos jövendő ígéretét tartalmazza, mely úgy öleli körül ezt a vándornépet, mint a meghitt haza nosztalgiája.

Homokos rejteke mélyéből ha kilát

útjukra a tücsök, megkettőzi dalát;

Cybele szereti őket: tart szikla zengő

forrást lövellve dús zöldben s virágban áll

e vándorok előtt, kiket ölelni vár

meghitt hazájuk, a titokzatos jövendő.

Szabó Lőrinc fordítása

Millei Ilona – Pedagógusok lapja LXIX. évf. 3. sz., 2013. március 10. Kreatív katedra, 17. old.